Debrecen, 2026. január 2. (Diviánszky Ákos)
Nemrég volt osztálytalálkozónk, amire nem jutottam el, hanem leírtam amit magamról elmondtam volna. Most itt is megosztom:
Kovidnál kaptam egy lelkileg megrendítő pofont az élettől, ettől
megkérdőjeleztem mindent amiben addig hittem. Kerestem az utat, dolgozni
kezdtem magamon, meditálni kezdtem, azaz sokat ültem csendben.
Eközben ráláttam mennyire nem létezik a párkapcsolatom. Próbáltam
megmenteni, de újra meg újra elfáradtam benne, úgy éreztem lyukas
vödörbe öntöm a vizet. Azt is megláttam, én sem önzetlenül szeretem már
őt, hanem hogy visszakapjak valamicskét a szeretetből.
Végül kimondtam magamnak, elengedem a párom, találja meg azt akivel élő
szeretet-kapcsolata lehet, és magamnak is ezt kívántam.
Megelepetésemre, ahogy helyet csináltam egy társnak az életemben, a
sors/véletlen/angyalok/Isten/Élet, nevezd ahogy kívánod, számomra is
hihetetlen sebességgel betöltötte azt. Segítőket is kaptam, és néhány
héttel később ki tudtam mondani, amit a nevelésem miatt addig a
legnagyobb bűnnek tartottam, hogy el fogok válni, és egy hónap után
elköltöztem otthonról. A volt párom addig nem érzékelte ami köztünk már
nem volt, neki óriási sokk volt ez. De úgy voltam vele, hogy ha ő jól
van akkor a gyerekeink is kevesebbet sérülnek, és - a határaimat tartva
- szinte mindenbe beleegyeztem. Egy év után váltunk, és most, még két év
eltelte után ismét nyugodtan, felszabadultan tudunk beszélgetni.
Ebben sokat segített egy másik sokk, tél végén Bátor (10 éves) hányni
kezdett, aztán egyszer csak ott ültünk az idegsebész szobájában,
hallgatva, hogy az előző napokban észlelt agytumor azonnali műtétjébe
beleegyezünk-e. Ha egy perccel tovább folytatja a lehetséges kimenetelek
(ott vérzik el a műtősztalon, megvakul, megnémul, autizmus,
járásképtelenség, de van rá esély arra, hogy visszajönnek ezek részben
vagy teljesen) sorolását, ott fordulok le a székről, de épp időben
abbahagyta.
Ezután egyre könnyebb lett, én konkrétan csodák sorának éltem meg, ahogy
a vártnál sokkal gyorsabban jöttek vissza a testi funkciók, szellemileg
pedig nem sérült nála semmi.
A trauma a volt párom családjánál félresöpört minden addigi
neheztelést.
Megtapasztaltuk milyen egy valóságos probléma.
Azóta amikor Bátival lehetek, vele vagyok. Tudtam addig is, de az Élet
aláhúzta, hogy nincs már sok idő a kamaszkorig (lányaim 17 és 18, van
már tapasztalat, hehe), és én addig minden percet kihasználok.
Ebben nagy segítség, hogy tavaly, miután elküldették velünk a kollégák
felét, lefejezték az amerikai kézbe került cégünk vezetését (Igen, az
Invictus-ét, aminek az első játékán már középsuli alatt dolgoztam) sőt
át is nevezték a céget, így sok szabadidőm keletkezett, volna, ha Apa
halála és Anya Budapestre költözése miatt rám nem maradt volna a házuk
(amit megvettem hogy Anya tudjon lépni) lomtalanítása és
felújítása.
Gyakorlatilag generálkivitelező és villanyszerelő vagyok ennél a háznál,
amit majd kiadva passzív jövedelmet várok, de ezt saját tempómban
végzem, így tud Báti az első helyen maradni.
Közben, 2 éve, mert érdekelt, belekezdtem egy webes fejlesztésbe, Rust,
videóportál, időpontfoglaló, automatikus számlázással, de a jógastúdió
aminek készült egy év után feloszlott, pár napja állt le a
szerver.
Azt látom, hogy programozni én már nem fogok, most elég volt, pár év
múlva meg az AI (ha tartja a 3 évnyi emberi tanulásnak megfelelő értelmi
szint növekedést évente) legyártja nekem amit kérek tőle.
Röviden ez volt a történetem az elmúlt pár évből.
Az igazán lényegest azonban még nem mondtam el. :)
A 2020-as pofon utáni ébredezésben azt is észrevettem, hogy a
református keresztyén gyülekezetemben sokat fejlődtem lelkileg,
felhúzott egy szintre, de onnan nem tudott tovább segíteni, sőt mintha
az ottani világ burka elzárt volna olyan tudástól, ami bár régóta
létezik, mégsem került a látóterembe. Kiléptem ebből a burokból, és
innentől az én felelősségem hogy hogyan és mennyit és merre lépek előre,
esetleg másik nagy tan korlátjait használom kapaszkodónak.
Én ezt nagyon élem. :)
Ami hiányzik, egy gyülekezet vagy egy mester, de ha tényleg szükségem
van rá, megkapom.
Egyre kevesebb döntést hozok az eszemre hallgatva, jól meggondolva,
inkább igyekszem a szív hangját meghallani, vagy érthetőbben, az
intuíciót használni.
Már nem úgy élek, hogy a 70-80 év után örök pokol vagy mennyország vár
rám (ami amúgy nagyon igazságtalan lenne), hanem hogy volt már millió
életem és halálom, lesz is (és ebben a mostaniban jó lenne nem
visszalépni, magamnak-másoknak ártani, de még az sem lenne olyan nagy
baj, az is csak egy tapasztalat lenne ami aztán meg van szerezve, ki van
pipálva, és végtelensok idő van kijavítani) hanem úgy látom, a
mennyországot vagy poklot mi magunk teremtjük meg magunk és a
körülöttünk levők számára itt és most.
Ilyen fényben igyekszem lazán és könnyedén élni, szeretve magam (nem
egoistán, tudom hogy én is csak egy ember vagyok), és másokat.
Nem tölt el félelemmel, hogy az AI-, éghajlatváltozás-, naptevékenység-,
3I/Atlas-, földönkívüli-, 3-ik világháború-kutatók meg olyanok akik
ügyesebben érzik a jövő kibontakozásának lehetőségeit mind azt mondják,
hogy az idén megkezdett 5 év nagyon meglepő lesz.
Érdekes időszakban élünk, hálás vagyok hogy ebben is élhetek, olyan
társsal aki jobb mint amit kívánni tudtam volna magamnak (meg még egy
rakás dologért hálás vagyok) ezekre a dolgokra időnként előrepillantok,
de amúgy minden nap igyekszem a mostban lenni, a pillanatot észrevenni.
:)
Továbbtanuló, pályaválasztó gyerekeimnek azt tudom mondani, hogy
tanuljanak önismretet, fejlesszék a változás elfogadásának képességét,
ezen túl tanuljanak, foglalkozzanak azzal amit igazán vonzza őket,
találják meg miben a legkreatívabbak.
Köszönöm hogy rászántátok az időt és a figyelmeteket!