Félórában magamról

Debrecen, 2019. október 31. (Diviánszky Ákos)

A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának 2018-as évnyitóistentiszteletén elhangzott bizonyságtételem vázlata, kiegészítve egy 2019 tavaszán tartott előadásra készülve.

Bemutatkozás

Diviánszky Ákosnak hívnak. Másodmagammal vezetek egy 20 fős debreceni céget ahol pécére és okostelefonra fejlesztünk játékokat közel 20 éve. Szintén másodmagammal vezetek egy öt fős családot szintén közel 20 éve. A Nagyerdei Gyülekezet tagja vagyok… kitaláljátok… közel 20 éve.

Iskolásként, majd középiskolásként igen félénk ember voltam. És alig vártam, hogy hátat fordíthassak Istennek. Most mégis bizonyságot teszek róla, ráadásul ennyi ember előtt - hogy lehet ez? Úgy, hogy személyi edzőm egy akadálypályát állított össze nekem, amin aztán végig is vezetett. Néhány epizódot szeretnék ebből felvillantani. Az is kiderül majd, vajon mi történt 20 éve?

A játékok irányt mutatnak

Valamikor az általános iskola vége fele jutottam számítógéphez és onnantól kezdve rengeteget játszottam. Játszottam egyedül és játszottam a szomszéd sráccal, akivel egy idő után elkezdtünk hibákat észrevenni a játékokban. Nem nagy hibák voltak ezek, de örültünk neki, hogy észrevettük őket. Később már ötleteltünk, hogyan lehetne kiküszöbölni egy hibát vagy szerintünk gyengének talált megoldást. Végül azt mertük gondolni: miért is nem csinálunk egy játékot? Mert mi kell egy játékhoz? Kell egy grafikus és kell egy programozó, ennyi az egész, nem?

Négy évig tartott a játék fejlesztése. Szerettem csinálni, és hittem benne, hogy ebből meg fogok tudni élni, hogy kézbe vehetem az életemet. Hogy miért akartam kézbe venni az életemet?

Édesapámmal nem volt felhőtlen a kapcsolatom... miatta templomba kellett járnunk és többször elmondta, hogy 18 éves korunkig ő fog diktálni. És azt is, hogy ha ezt nem tartom tiszteletben, akkor a tízparancsolat szerint nekem annyi. Alig vártam, hogy 18 legyek, hogy én irányithassam az életemet és hátat fordíthassanak mindennek ami a vallással kapcsolatos.

Újratervezés

Az első játékunk nagyon jó kritikát kapott de bevételi elkeserítőek voltak. A számítógépfajta amire fejlesztettük négy év alatt a múlté lett, de nemcsak a munkával kapcsolatos terveim omlottak össze. Néhány hónap leforgása alatt otthagyott a barátnőm, egyetemen kivágtak abból tárgyból, ami miatt az egészet elkezdtem és édesanyámnál egy veszélyes betegséget állapítottak meg. Újratervezés, gondoltam magabiztosan.

Elegem volt mindenből és kimentem Londonba bébiszitternek. Csiszolni az angolt, és kipróbálni, jó leszek-e óvó bácsinak. Aztán rájöttem hogy ez zsákutca. Depresszióba süllyedtem, és minden mindegy alapon imádkozni kezdtem. Nagymamámnak vagyok hálás a hiteles hitéért. Dacos imák voltak ezek. "Ha hallod ezt istenem, vedd kézbe az életem, állítólag te adtad, célja van, hát kezdj vele amit akarsz - nekem nem sikerült, pedig mindent beleadtam." Heteken át ebbe aludtam-sírtam bele magam.

Meglepetések

Ismét hívtak haza, csatlakozni az újraalakuló játékfejlesztő csapatba. Akkor valamiért igent mondtam, hazamentem. Másnap meghívást kaptam a pár nap múlva kezdődő gyülekezeti táborba. Persze eszem ágában sem volt oda menni, a válasz egyértelmű NEM, de mielőtt kimondtam leesett: hoppá, lehet, hogy most akar kezdeni velem valamit Isteni? Csak ne ezt kérné! Igent mondtam és a táborban meglepődve tapasztaltam, hogy léteznek normális, nem ítélkező keresztyének, megismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki aztán rávett, hogy folytassam az egyetemet, édesanyám is meggyógyult, és a játékfejlesztő csapat is pörögni kezdett. Isten elhalmozott ajándékaival, szárnyaltam. Ez történt 20 éve.

Amikor fáj

Egy évre rá felhasznált Isten egy szomorú eseményt a kiképzésemben… Kaptam egy telefont hogy siessek a kiránduló családom után, mert eltűnt a testvérem - négy évvel volt nálam fiatalabb. Hiába kerestük. Más talált rá, nekem kellett azonosítani a holttestet, fél órával később elmondani a hírt a szüleimnek, majd a testvéreimnek, köztük a nyolc éves húgomnak. Ez nagyon hirtelen és váratlanul jött.

Ami legjobban fájt, hogy rádöbbentem: a 20 év alatt nem ismertem meg a testvéremet, nem foglalkoztam és nem törődtem vele igazán, az utolsó éveiről semmit sem tudok. Így utólag úgy látom, hogy a "szeresd Istenedet és szeresd felebarátodat" parancsolatból jó úton voltam Istent illetően, de sehol se tartottam a körülöttem élő embereket tekintve: csak a saját céljaimnak éltem.

Ez nagyon nagy súllyal nehezedett rám, mert Mártitól már nem tudtam bocsánatot kérni. Isten kegyelme, hogy ez az esemény akkor jött, amikor már el bírtam viselni, mert már hittem, hogy Tőle kérhetek és kapok is bocsánatot. Attól kezdve figyelni kezdtem szüleimre, testvéreimre, kollégákra és iskolatársakra, minden körülöttem élő emberre, és úgy élek, hogy nem tudom ki meddig lesz körülöttem és nem tudom én meddig leszek itt nektek. Igen, ez is egy oka annak, hogy igent mondtam a felkérésre, és most itt állok.

Céget is szerethet Isten?

A céget vezetve többször átéltem hogy – annak ellenére hogy megtettünk mindent – anyagilag veszélyessé kezdett válni a helyzet, majd az utolsó pillanatban előre nem látott meglepő irányból jött segítség.

A legutóbbi négy éve volt; tartalékaink aggasztó mértékben fogytak, pedig öt játék volt befejezéshez közel. Hogy a cég egyik fele túlélje a válságot, minden második embert, 25 főt elküldtünk. Szomoró nap volt. Gyászos. És az utána következő időszak is. Sorban adtuk ki a játékokat és már háromról láttuk: sikertelen. A szokásos éves céges évzáró ünneplést nem tartottuk meg, mert nem volt mit ünnepelni. Az év utolsó munkanapján páran a még reménykedők közül találkoztunk: aznap kellett kiderülnie, hogy a negyedik játék hogyan indul, sikeres lehet-e vagy sem, de azt láttuk, ennek sem jött össze.

Éreztem, biztatni kellene őket hogy "fel a fejjel, Isten mindig megsegített minket, jött már ki a cég lehetetlen helyzetekből, amiről nem is tudtatok" de nem mertem ezt elmondani a spirituális kapcsolattal nem rendelkező kollégák előtt. Másnap reggel láttuk meg, hogy nagyon jók az előjelek. A többiek örvendeztek, én a kihagyott lehetőséget bántam, és elhatároztam, hogy ezután felvállalom a hitem, és az ebből fakadó gondolataimat. Isten igen huncut. Nagyon hamar lehetőséget adott, hogy ezt megtegyem.

Januárban már azt láttuk, hogy a jó előjelek ellenére elmaradt a várt siker, és baj van, de akkor már mertem azt mondani az évnyitó megbeszélésen, hogy ne féljetek, bár mást nem ígérhetek, imádkozok a cégért, és Isten valamiért régóta megsegít minket. Volt, akinél ez kiverte a biztosítékot és hozzájárult ahhoz, hogy a megmaradtak közül még öt ember otthagyott minket. Néhány hét múlva a játék Kínában az első helyre ugrott és ott maradt két hónapig. Azóta sem volt ilyenre példa, konferenciára hívnak minket, ahol megkérdezik hogy csináltuk, és azt tudjuk válaszolni erre, hogy nem tudjuk. Isten ujja volt, ami ha nem ér hozzánk, már nem volnánk. Az előbb azt mondtam, Isten huncut, de még annál is huncutabb. Ugyanis nálunk minden játék profitjának a 30%-át szétosztják egymás között azok, akik részt vettek a fejlesztésében. Ez a játék annyi bevételt termelt, hogy évekre kitermelte a teljes cég költségét, de épp azok álltak fel, akik ezt a játékot fejlesztették.

Itt úgy 20 perce ülnek és hallgatnak engem mozdulatlanul. Álljunk fel, nyújtózzunk, nagy levegő, pumpáljunk egy kis oxigént az agyakba.

A helyemen vagyok?

Néhány dolgot felvillantottam az életemből. Most hadd beszéljek a jelenről. Sok mindenen átvitt az Isten, teljesítettem az álmaimat, és az maradt, hogy szeretnék az ő dicsőségére élni de vajon

Egyáltalán a helyemen vagyok, holnap is azt kell csinálnom amit tegnap csináltam? Talán sikeresnek látszó ember vagyok, mégis, tavaly nyáron erősebben kezdtek foglalkoztatni és aggasztani ezek a kérdések.

Épp elkészültem egy játékkal, és nem tudtam, mibe fogjak, de kezdődött a gyülekezeti tábor. Igen, az a tábor. Leginkább arra tippeltem volna, hogy ötletet kapok egy olyan játékhoz, ami Istenre mutat! Ahogy a festmények, szobrok, zenei alkotások vagy filmek között is van olyan, ami Róla beszél, egy játékot is használhat így Isten, és én nyitott leszek erre. Biztos voltam benne, hogy jön az égi sugallat, és úgy térek vissza, hogy tudom, mibe fogjak.

Égi üzenet, mint 20 éve

Csak azt az üzenetet kaptam, hogy ha időt szánok arra, hogy Istennel kettesben legyek, akkor idejében meg fogom kapni a válaszokat és az ő vezetését. Csalódott voltam. Majd aggódni kezdtem, mert fogytak a feladatok a munkahelyen, bár rendbe raktam pár dolgot, de nem éreztem bennük jól magamat.

Azután furcsa dolog történt; egy héten át valami mindig felriasztott pontban fél 5-kor. Na jó, elkezdtem a reggeleket csendességgel kezdeni. Pár nap után függő lettem, és az egyik hajnalban leesett: miért nem azt teszem, ami működött 20 évvel ezelőtt? Elkezdtem úgy imádkozni, hogy uram, kezdj a munkaidőmmel amit akarsz! Sőt, kezdj a cégemmel amit akarsz!

És erre jött a válasz, de már megint olyan, mint 20 éve, amire legszívesebben rávágtam volna: Dehogy! Soha! Én? Mert nem a világmegváltó játékötletet álmodtam meg, hanem felhívtak, hogy tartanék-e előadást.. magamról. Introvertált vagyok. Nagyon. Isten ismeri a tálentumaimat, hisz ő adta.. nem értettem, miért hív engem előadni, hiszen nem erre teremtett. De ahogy évekkel ezelőtt, igent mondtam. Aztán újabb felkérés, megint igent mondtam. Isten.. perverz? Miért jó neki, amit én ezeken összeküszködök? Aztán lassan oszlani kezdett a homály...

Jobban értem magam

Mindenki arra kért, hogy különböző témákra fókuszálva magamról beszéljek. Ehez kicsit lassítanom kellett, megnézni honnan jöttem, hova indultam, hol vagyok most. Bár tudom, hogy ezt hasznos időnként megtenni, nem szántam volna rá az időt, ha nem kényszerítenek rá az előadások. És bár előadni még mindig sok energiába kerül, miközben készültem és megvizsgáltam magam, megértettem, miért nem érzem magam a helyemen. Vagy legalábbis sokkal közelebb vagyok hozzá, hogy megértsem. Ez segít abban, hogy kiválasszam min dolgozok, hogy újra belefogjak azokba a feladatokba, amelyek mindig is motiváltak, csak valahogy elterelődtem. Nem biztos, hogy rá mutató játékot fogok készíteni, lehet, hogy neki az a valószínűtlenül hosszú lánc is elég, hogy a játékok a cégemre mutatnak, a cég rám, és én rá.

Az előadó kap

Záró gondolatként szeretném, ha tudnátok, hogy bár úgy tűnik, hogy előadóként én adok nektek, résztvevőknek - és remélem, sikerült - tudtotokon kívül bekapcsolódtatok Isten engemet formáló munkájába, így ti adtatok nekem - hála Neki ezért és köszönöm nektek, hogy meghallgattatok.