Debrecen, 2021. december 31. (Diviánszky Ákos)
Engem is meglep, ami velem történik. Félelmetes.. egyszerre félelmetes és szép.
Tavaly tavasszal, kiégve-elfáradva épp egy nagyobb pihenőre készültem, de pont ellenkezőleg fordult, teljesítenem kellett a munkahelyen. Ekkor jött a pandémia, és a család megváltozott működése olyan plusz terhet tett rám, amit nem bírtam elviselni. Egy ovis mellől otthonról dolgoztam, fűszerezve egy kamaszlány megjegyzéseivel és ajtócsapkodásával, két nagyszülőpárhoz el-elszáguldva ebédért, bevásárlással. Túl sok volt, egy nap mint a sarokba szorított állat kiengedtem a beszorult feszültséget, ordítottam, s úgy vágtam be, hogy nem maradt üveg az ajtóban.
Másnap hangom nem volt.. a kényszerű csendben próbáltam megérteni, hogyan eshetett ez meg? Láttam, hogy a bezárások után elmaradt a vasárnapi istentisztelet az életemből, és ezzel együtt az imádkozás, az éneklés is. Távolabbról magamra tekintve azt vettem észre, hogy lelki, spirituális életem, ami 1998-as megtérésem után felívelt, már jó ideje megállt egy szinten. Igen, az elmúlt pár évben többször felmerült bennem a kérdés, hova lett az út, miért nem hallom Isten hangját?
Megrázó, amikor a biztosnak hitt alapról kiderül, hogy nem tart meg. Kétségbeesetten keresni kezdtem, hogy akkor hol a válasz? Jung, McKenna és DeKorne érdekes, izgalmas utakra invitáltak, ám amikor pár oldalt olvastam Jálics Ferenc könyvéből a szemlélődő imádságról, abbahagytam a keresést, mert megtaláltam az útbaigazító táblát, ami hozzá tudott kapcsolódni meglevő világképemhez, és csendesebb, introvertált személyiségemhez.
Érdekes ez a könyv. Szeretek olvasni, és ami megérint az úgy beszippant, hogy napokon át alig alszom míg ki nem olvasom. Ez a könyv ezt nem engedte. Lépésről lépésre, a saját tempónkban vezet be a szavak nélküli imádságba. Ez az egyik értelmezés szerint, ami velem nagyon együtt rezgett, önmagunk átadása Istennek. Egy feladatunk van, kitartóan visszatérni testünk észleléséhez ahogy gondolataink el-elsodornak. Lassan, nyugodtan megindultam ezen az úton, és tapasztaltam, hogy igen, ez hiányzott. Aztán 2 hónap után arra kért a könyv, hogy most ne olvassam tovább, hanem maradjak az eddig tanultaknál. Ekkor megmagyaráztam magamnak, miért mehetek mégis tovább. Továbbhaladtam, továbbolvastam olyan részekre érve, ahol hamarosan megfeneklettem.
Fél év telt el úgy, hogy kimaradtak a napi csendes egyórák. A tavasz új erőt adott, újrakezdtem a meditálást, szinte a legelejéről. Egy év alatt kevesebb lett bennem az akarás, hogy elérjek valamit, már képes voltam hagyni, hogy vigyen magával ameddig visz, elfogadni magam a megakadásaimmal együtt.
Nyár végén találkoztam Eckhart Tolle módszerével, és meglepett, hogy mennyire hasonlít Jálics Ferencéhez. “Ami van, annak szabad lennie”, a gondolatoknak is, csak ezekre azonban ne figyelj. Lehetőleg csukott szemmel légy a légzésednél, talpad-tenyered közepénél, hogy a mostba, a jelenlétbe kerülj, s térj ide vissza mikor elkalandozol. Ám míg Jálics módszere az elvonulós lelkigyakorlatok irányból érkezik, és odaszánt, csendes két-félórás egységekből építkezik, addig Tolle azt mondja, használj fel minden várakozást, rutintevékenységet és légy azokban jelen.
Megörültem. Jálics módszere ugyanis behozott egy feszültséget is az életembe - honnan vegyem el a napi egy órát? Alvás, munka vagy család? Több lehetőség nálam nem akad, nem lopják hírek, facebook, tv vagy netflix a napjaimat. Tolle felszabadított, ráadásul igazi gyorskaja, egy óra videóanyag megnézése után ki tudtam próbálni, és már aznap tapasztaltam, hogy működik. Azóta hónapok teltek el, és nem éreztem idegesnek magam, még stresszes helyzetben sem. Sőt, majdnem minden nap van erőm este, miután a család lefeküdt, és hajnalban, mielőtt felkelt leülni egy-egy órát szemlélődő imával tölteni.
A másik érdekes változás, hogy egy-egy istentisztelet, bibliai igeszakasz, ének is sokkal gyakrabban jelent valamit, értem mit üzen. Fura.. ha valaki kölcsönadja nekem Tolle Édesvíz kiadós ‘A Most hatalma a gyakorlatban’ című könyvet, még egy éve is meredek lett volna. De ráépülve Jálics Ferenc módszerére, ami ráépül megtért keresztyén éveimre, ami ráépül református neveltetésemre, már megvan a jól előkészített helye.
A változás, amit tapasztalok, mások megtérésről szóló történeteit juttatják eszembe, és furcsállom, hogy ezt olyan módszer alkalmazásakor élem meg, ami nem is vallás alapú. Például azon kapom magam, hogy szívesen beszélek róla bárkinek aki az utamba kerül. Ráadásul bátran ajánlhatom azoknak is akiknek nincsenek vallásos ismereteik.
Szintén nyár végén láttam életelmben először tai chi videót, és ott is azt éreztem, hogy ez nekem való, el is kezdtem pár mozgásformát gyakorolni. Hogy jön ez ide? Számomra is meglepő, de pár hete rámtalált egy közeli gyülekezet szemlélődő imacsoportja, ahol chi kung a bevezető, ami az én szememben nagyon hasonlít tai chi-hez.
Úton vagyok!