Debrecen, 2024. július 1. (Diviánszky Ákos)
Még fel bírt kelni néhány órára. Megkérdeztem, elhívhatok-e hozzá egy természetgyógyászt. Akkor már ebbe is beleegyezett. Nem a gyógyulás reményében, hanem mert addigra elengedte ellenállását a reformátuson túli spiritualitásra. Szelíd ember jött, kérdezett és megtudta, hogy vastagbéldaganatot vettek észre néhány éve, s az milyen lépésekben gyűrte le apa testét. Aztán ő kezdett beszélni, arról, hogy az emberi test egy jelzőberendezés. Ahogy letérünk az útról, jelzéseket kapunk, kezdve a megkent felére eső kenyérszelettől a pár napra megállító betegségeken át a komolyabbakig, mint amiről apa beszélt. A lélek jelezget a testen keresztül. Minden ami vastagbél - ezt nem volt nehéz beemelni - az elengedésről szól, akár túl könnyen akár túl nehezen megy. Minden ami daganat az önzésről szól - a daganatsejteket a gazdatest pusztulásának veszélye sem állítja le, ők csak növelik tovább magukat. Megkérdezte, lát-e apa önmagában önzést és elengedési problémát. Én távolabbról hallgattam a beszélgetést, és tudtam, apának is azonnal megjelenik ahogy gyerekkorom óta egyre gátlástalanabbul hordja haza ami másoknak felesleges, kezdve a lecserélt bútortól az utca és lakótelep kukáiban fellelhető bármihez ami ‘jó lehet még valamire’. Amivel feltöltötte Bódi bácsi házát, padlást, pincét, garázst, és a házat is körberakta ezekkel. A lakótér úgy maradt némileg élhető, hogy anya folyamatos harcban védte azt, így ott lom sokáig nem maradt, bútorból meg a csata állásától függően a szükséges másfél-kétszerese volt. Vajon eszébe jutott az, ahogy feltámadt benne az eszelős gyűlölet, amikor szóba került az évtizeddel azelőtti eset, amikor anya lomisokat hívott és kipakoltatta a garázst miután éveken át kérte hogy ürítse ki maga?
Az ember folytatta, hogy az ágy nyugalmában, a nap végén és elején nézzen rá apa ezekre, és próbálja elengedni. Amint a lélekből ezek kitisztultak, a test sem fog tovább jelezni, a betegségnek mennie kell. Azonban van egy pont, ahonnan a testnek is segítségre van szüksége a tisztuláshoz, regenerálódáshoz. És van egy másik pont, amikor ebbe a tisztító kúrába már késő fogni.. de mindig történhet csoda. Nem mondtuk ki, tudtuk, hogy ezen a ponton rég túl vagyunk, és hogy a rák felfedezésekor még előtte lehettünk. Még beszélgettek egy darabig. Apa hálás volt a látogatóért. Éreztem, nála nem csak a test, a lélek is beállt a célegyenesbe, és megbékélt a formák felbomlásával.
Egy csodára lettem figyelmes. Apa lassan mindent elengedett, és ezt dühöngés, hiszti, siránkozás nélkül, derűsen tette. Ez sem volt semmi, de volt ennél nagyobb csoda. Ahogy egyre jobban bezárult a tevékenykedés lehetősége, a kertre, a házra, a szobára, végül az ágyra szűkült a mozgástér, anya annál több szeretetet tudott adni neki. Apa otthon volt, és nem maradt igazán semmi sem ami elterelje a figyelmet, így a felé áradó szeretetet észre tudta venni, tudott hálás lenni érte, majd ki is tudta ezt fejezni. Megdöbbentett mennyire el tudták fogadni és szeretni egymást az utolsó két hónapban, nagyon éles volt a kontraszt az előző 40 évben tapasztalthoz képest. Én is ki voltam éhezve egy szerető társra. Végignéztem, anya mennyi mindent feláldoz kapcsolatuk lélegeztető gépen tartásáért, és hogy apa ennek ellenére nem érzi szeretve magát. Nagyon fájt felismerni, hogy a saját kapcsolatomban is ugyanez történik. Nekem nem elég, hogy az utolsó hónapokra ébredjen fel a párkapcsolatom! Évek alatt többször nekifutva próbáltam megmenteni, és most észre tudtam venni, hogy nem sikerült. Félelmetes volt a gondolat, hogy ideje elengednem a párom, neki is azt kívánva hogy találja meg azt akivel egy működő párkapcsolatban tudják egymást szeretni, ezt érzékelni és viszonozni, egyre erősödő spirálban. Mert életemben először láttam, hogy ilyen a szerelem ködje nélkül létezik, még ha az egó halála árán is, de létezik. Látogatók jöttek és mentek, távozásuk után néha szólt egy-egy mondatot, arról valójában mi lakott bennük. Meglepett mennyire látta őket.
Aznap rám került a sor, hogy anya és apa mellett legyek. Beszélni akkor már napok óta nem bírt, de jól tudtunk a csendben ülni. Fogtam a kezét, nem nosztalgiáztam és nem ábrándoztam azon mi lehetett volna. Elfogadtam, hogy ez történik, hálás voltam az életemért, ami még így csendben, mozdulatlanul ülve is pezsgett, lüktetett, ragyogott apáé mellett. Észrevettem, milyen sötét a szoba. Kihúztam a sötétítőt, de a kinti lom nem engedte be a fényt. Kimentem, és egy óra alatt utat vágtam neki. Közben izgultam, hogy várjon meg. Megvárt, és a fény derűsebbé tette az utolsó órát. Ezen az utolsó napon belső hangon sokat dícsértem az útért amit megtett ebben az életben: ‘nagyon ügyes voltál apa’. Nekem csak néhány éve esett le, milyen mélyről jött és mennyit emelkedett. Igazságtalan a mérce, ami nem veszi figyelembe a kiindulópontot, önmagadat, hanem valami máshoz képest mér. Megdícsértem azért is, hogy néhány éve már meg tudott ölelni. Hogy annyi segítséget adott másoknak. Hogy elérte, az unokái még a lomhalmozásnál és a biblaóránál is fontosabbá váljanak neki, és olyan szeretettel tudott velük kapcsolódni. Amikor utolsót sohajtott, jó utat kívántam neki, és kértem, hogy azok, akiket szeretett és előtte mentek el, jöjjenek és fogadják szeretettel a visszatérő fénylényt, találják meg együtt továbbvezető utját. A következő napokban is, egészen a temetésig, amikor eszembe jutott, bátorságot kívántan neki, hogy menjen tovább, engedje el a láthatatlan szálakat amik dolgokhoz, helyekhez, emberekhez kötik. Végtelen béke volt bennem, és furán hatottak rám a részvétkívánságokat. Tudtam, hogy apa van, és ünnepelni szerettem volna ezt az életét. Másfél év telt el azóta, most már le tudom ezeket írni.